csütörtök, június 27

Édes nagyszüleim...


"Nem az számít, hogy minek születik 
valaki, hanem az, hogy mivé nő fel."


Joanne Kathleen Rowling   




Amikor én kicsi voltam, az anyai nagymamámnál laktam. A nagymamák egyébként is a világ kincsei, de az én nagymamám a legnagyobb kincse a világnak.




Már említettem, hogy kis családunk egy időben külön volt. Édesanyám az orosz határ mellett, édesapám Kolozsváron, mi pedig Brassóban Nagyikáéknál. 3 év a földi mennyországban, ahol boldog gyerekek voltunk. Gyermekkorom egyik legszebb időszaka volt. A sok játék és mese mellett leckét kaptam jóságból, hitből, illemből....




Minden este, amikor a zongorán megvetette mamikám az ágyat, odakucorodott mellénk és felolvasott a Pillangó című könyvből, a magyar irodalom legkedvesebb gyermek verseinek gyűjteményéből. Sárga lapjai még most is ontják régi illatukat, melyek felidézik a kedves szavakat. A szavakat, amik csak Nagymamám szájából voltak ilyen dallamosak és kedvesek. Drága Nagyikám, ma is itt cseng hangod a fülemben...




Míg ott laktunk, szó szerint Nagyikám nevelt minket. Korábban ment nyugdíjba, hogy a szüleimnek segítve, vigyáz hasson ránk. Ennél jobb nem is történhetett volna velünk. A rohanó városi világot, ha csak 3 évre is, de felváltotta egy kertvárosi tündérvilág. Itt szabadon játszhattunk, mindenből kunyhót építettünk és ha játék közben megéheztünk, répát húztunk a kertből és jóízűen elrágcsáltuk. Mama nem haragudott, őrült hogy sok vitamint tömünk magunkba, még ha néha hasfájás is lett a vége. Mamikám kedvenc története, amikor kicipeltük a ház mögül a kétágú létrát és letakartuk rongyszőnyegekkel. A fokokra keresztbe deszkákat tettünk és oda becsücsülve játszottunk. Nagyikám kijött és keresett, sehol sem talált, kicsit talán meg is ilyedt, hogy hová lettünk. Aztán elárultak magunkat és nagy kő esett le a szívéről. Mindig azt mondja, leleményes gyerekek voltunk. Pedig csak jó helyen voltunk, jó időben...




Az én tudatom egy része akkor lett ilyen. Minden, ami jóság, kedvesség, tisztelet és hit van bennem, tőle kaptam. Attól az asszonytól, aki feladta a munkáját, hogy segítsen lányának és unokáinak. Ez valóban önfeláldozás. Nem tudom, mit érezhetett ő, vagy mennyire volt nehéz döntés neki, de remélem a sok csínytevés mellett, boldog pillanatokkal kárpótoltuk is a lemondásért.




Bizony, bizony sok borsot törtünk az orra alá. Emlékszem kergetett minket a nagy asztal körül a nappaliban egy pálcával, de nem tudott elkapni. Már nem tudom, milyen butaságot mondtunk vagy csináltunk Hugival, de ő sohasem ütött meg. Nagyon szeretett minket, nem tudott volna bántani.




És hát ne felejtsük ki Nagypapámat. Neki még dolgozni kellet járni, de amíg ott laktunk, mindent megtett, hogy örömet okozzon. Amikor megjelent az utca végén, csak úgy rohantunk elé. Mire hazaértünk két dolog közül valamelyik biztos már az unokák kezében fogyatkozott éppen. Az egyik, ha éppen frissen sütött kenyeret hozott, biztosan letörte a sarkát és mi azt majszolgattuk hazáig, miközben elmeséltük a napot. A másik az a fagyi volt, ami papírba csomagolva, ostyában volt és alig vártuk, hogy megegyük.




Különben Nagypapám nagy művész volt mindig.. Ha otthon volt, plakátokat rajzolt tussal. Csodaszép, kreatív tsz-es buzdító plakátokat. Kisgyermekként nem a rendszert láttuk benne vagy a pénzhiányt, hanem hogy milyen gyönyörűen húzza a vonalakat. Természetesen mi is ott sündörögtünk és hevesen rajzoltunk. Igyekeztünk a nyomdokaiba lépni. De még kicsik voltunk, nem értünk nyomába, ám a kreativitás alapjait megkaptuk tőle egy életre. Ha láttátok a munkáimat, ami jó benne, azt ő alapozta meg. Most próbálom neki megmutatni, hogy büszke legyen rám, de már nem igazán fogja fel minden szavamat és el is felejti azokat. Az Úr vigyázzon rá még hátralevő napjaiban és kíméljenek meg a szenvedéstől. Őt is és Nagyikát is. Időnként sírok, mikor elindulok tőlük haza. Nézem őket a visszapillantó tükörben és azért imádkozom, hogy ne szenvedjenek semmiben. Hogy ne bántja őket senki és ha el kell majd menniük, csendben menjenek el. Két ilyen jó ember nem érdemel semmi rosszat. Csak jót, gondoskodást, törődést, amilyet ők adtak családunknak egész életükben.



Becsüljétek meg az öregeket, mert kincsek ők. Nekem biztosan azok. Hálás vagyok nekik a törődésért, a nevelésért, a jóságukért és köszönöm nekik, hogy ennyi türelmet, időt fordítottak ránk. Próbálom meghálálni, de csekélyke ajándék, mit adhatok....



Szeretlek Titeket! Éljetek még sokáig kis családunk körében!!!



Péter Éva Erika


Két nyárfa

Két erős nyárfa, éjben hajladozó,
törzsükre bő ráncot cserzett az idő,
sárgult levél, benne szél, botladozó,
águkra moha és gombagyerek nő.

Tömény napsütés, áldásos szent eső,
zordon fagy vagdalta az ifjúságnak
tűnő éveit. Öregkor-verdeső.
Megérték. Ők intő példaként állnak,

töretlenül, a vad viharnak ellen,
szabadságvágynál erősebb megszokás...
Nekik az életük nem kellemetlen,
melegítő hit és makacs akarás.

El ne törjetek még, áldott két lélek!
Körülöttetek az apró rokonok,
nem számolgatom évgyűrűtök, minek?
Karjaitok alá szívemmel bújok...

Adni nektek én még sokat nem tudok,
megnézem néha, hogy öntözött az ég,
bánatom, szépem elviszem hozzátok,
válaszotok az, amit kimondanék.

Tőletek tanulom a bátorságot,
sóhajtotok reám reményt küzdeni,

őrizzem a megszerzett boldogságot,
Istenben bízzak... Nem hagytok csüggedni.

Letörlöm rólatok az idő porát,
éljetek még sokáig, hogy örvendjünk!
Én elrejtem messze azt a rút kaszát,
még hajladozzatok sokáig nekünk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: